„…megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.” (Példabeszédek 3,12)
Az, hogy hogyan gondolkozunk magunkról, sokminden meghatározza. Az első dolog, ami hat ránk, az a szüleink énképe. Az, ahogyan ők viszonyulnak a világhoz és önmagukhoz. Ennek mintázata észrevétlenül mélyen belénk ivódik. S nagyon fontos megfogalmaznunk, hogy vajon milyennek látjuk magunkat a szüleink által nyújtott tükörben.
Ha a szüleinktől gyakran érkezik az a jelzés, hogy „úgysem tudod megcsinálni…” vagy „a többiek bezzeg…”, akkor ez egyfajta önbeteljesítő jóslatként kezd el működni bennünk.
A szülők, akár Pygmalion, szobrászkodnak az elhangzó jelzőkkel, majd a „szobor” életre kel a gyermek énképében. Beépülő automatikus gondolatként, belső hangként jelenik meg, s kihívásnak megélt helyzetekben működésbe lép.
Milyen visszajelzéseket kapunk tőlük? Mennyi elismerést, pozitív visszajelzést, hitet, bizalmat képességeinkben, személyünkben? Avagy ennek éppen az ellenkezőjét: leértékelést, negatív minősítést, gyakori kritizálást, bizalmatlanságot?
Hogyan jelenik ez meg benned? Hogyan hat rád a szüleiddel való kapcsolatod? És a véleményük?




